Kacagóra. Minden, ami érdekes.

Erdős Sándor Dal a télben Réten túl, egy kis faluban karácsonyfa mellett, énekelt egy csapat gyerek, ahogy tőlük tellett. Jenő a kis egérlegény felébredt a télben, úgy hallotta kint a mezőn énekelnek szépen. Amint kibújt egérlyukból deres lett a lába, nem tudott felmelegedni toporgott hiába. Megremegve nézett körül a szeme megrebbent. Kinek van kedve dalolni ebben a hidegben? Havon kívül semmi sem volt se közel, se távol, mégis hallott muzsikaszót messze a határból. Ejnye, mindegy ki énekel. Vissza is ment gyorsan. Inkább alszik még egy nagyot a meleg vacokban.

Erdős Sándor A téli erdő csöndje A téli erdő csöndjének nevezte mindenki azt a helyet, de volt benne valami, amit csak az értett igazán, aki be is merészkedett a hóval lehelt fák közé. A kislány – akit most nevezzünk Linának – jól ismerte ezt a csöndet. Nem volt benne félelem, sem hideg magány; inkább olyan volt, mint amikor valaki halkan figyel, s csak arra vár, hogy elmerd mondani a gondolatod. Ezen a különösen fagyos reggelen Lina meleg télikabátban baktatott a havas ösvényen, nyomában apró, rövid lábú barátja, Poff, a kíváncsi kis kutya, aki minden karácsony táján rénszarvas-agancsot hordott a feje búbján – mert úgy érezte, így sokkal könnyebben találhat majd csodát. – Tudod, Poff – mondta Lina, miközben a fák közé nézett –, azt hiszem, ma történni fog valami különös. A kutya bizakodva csóválta rövid farkát. Talán még meg is értette, hiszen a levegőben valóban volt valami megmagyarázhatatlan izgalom, akár egy kedves titok első suttogása. Ahogy beljebb léptek az erdőbe, a fák egysze...

Erdős Sándor Tüske úr téli nagy gondolata Tüske úr, akit az erdőben mindenki csak a legmosolygósabb süninek hívott, ült a havas padon. De nem akárhogy ült! Tüske úr ugyanis úgy gondolta, ha kint hideg van, be kell öltözni, méghozzá jól! Felvette a kék, pufi kabátját, aminek a szegélye olyan puha volt, mint a legédesebb vattacukor. A nyakába tekert egy piros, hosszú sálat, ami folyton szaladgált jobbra-balra, és persze, a fülére tette a piros, vastag fülmelegítőt. Mert fül nélkül persze, nem lehet hidegben ülni, különben a gondolatok is megfáznak, és utána csak tüsszögni tudnak! – Hap-ci! – tüsszentett egy kis gondolat éppen a bal fülében, de Tüske úr csak nevetett. És mi volt a kezében? Egy hófehér bögre! Gőzölgött, füstölgett, táncolt belőle a meleg, és olyan illata volt, mint... mint a nagymama elfelejtett ölelésének. Tüske úr nagyot kortyolt. Hmm, ez a korty olyan volt, mint egy kis, bolyhos pillangó, ami elrepül a gyomrába, és ott egyenest kitavaszodik! „Nahát, – gondolta Tüske úr,...

Erdős Sándor Csipirike és a Nagy Reggeli Kócoskatasztrófa Volt egyszer egy kis alföldi udvar, ahol a tyúkok rendben kapirgáltak, a kakasok daloltak, és minden nap úgy kezdődött, mint az előző. Egészen addig a nevezetes reggelig, amikor Csipirike, a baromfiudvar legműveltebb tyúkja – legalábbis szerinte – előbújt a tyúkólból. Na most, Csipirike nem volt akárki! Ő írni, olvasni és szundikálni is kiválóan tudott, de ez utóbbit messze a legjobban. A többiek szerint világéletében álomszuszék volt, ő viszont azt hangoztatta, hogy „a pihenés is tudomány, gyerekek!” Ám azon a bizonyos reggelen… Nos, kócosabb volt, mint a huzat hátsó szele. A tollai összevissza álltak, mintha a huzat és a villanyborona egyszerre próbálta volna megfésülni. A szemei alatt akkora karikák díszelegtek, hogy a kacsák azt hitték, új úszógumikat hoztak a boltban. A csőre pedig úgy lekonyult, mint egy kiflibe harapott óvodás bánata. A baromfiudvar népe döbbenten hápogott, kotkodácsolt, röfögött és bégett egyszerre. – Ja...

Az öreg suszter esete a szegény kisfiúval         Egyszer, talán nem is olyan régen, egy aprócska városka szélén, ahol a házaknak lelke volt, és a kéményekből felszálló füst meséket vitt az égbe, élt egy öreg suszter. Műhelye kicsi volt, de meleg, mintha maga a szeretet lakna benne. A falakon régi cipők lógtak, megkopott emlékekkel, és az ablakban mindig égett egy kis lámpa, ami úgy derengett a sötétben, mint egy jóságos szív fénye.        Az öreg nem volt gazdag ember, de amit mások pénzben mértek, ő azt a jóságában találta meg. Egy téli estén, mikor a hópelyhek lassan ereszkedtek alá, mintha az ég könnyeit hintette volna, egy sovány kisfiú toporgott az ajtaja előtt. Ruhája szakadt volt, cipője szinte semmi, a lábujjai kilógtak belőle, és a hideg úgy mart belé, mint ezer apró tű.         Az öreg felemelte fejét a munkából, és amikor megpillantotta a gyermeket, azonnal félretette a szerszámait. Nem kérdezett semmit, nem firtatt...

Erdős Sándor Bendegúz, a bátor gekkó és a szárnyas barát Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró, tarka gekkó, akit Bendegúznak hívtak. Nem véletlenül kapta ezt a nevet: minden mozdulata pattogott, mint a frissen pattant kukorica, és minden szava úgy csilingelt, mint a nyári délelőtti harangszó. Bendegúz egy napsütötte vályogfalon lakott, ahol a festékfoltok színes foltjai között úgy érezte magát, mintha egy nagy, vidám festményen élne. Minden nap új szín, új kaland, új bogár várt rá. Mert hát mit ér az élet, ha az ember—vagyis gekkó—nem mászik ki a saját árnyékából? Egy verőfényes napon, mikor a szél éppen narancsszínű porral fújta tele a vidéket, Bendegúz észrevette, hogy egy különös rovar verdes a feje fölött. Egy hosszú lábú, zöld szárnyú, kissé ügyetlen, de nagyon lelkes légyféle volt. – Hohó! – szólt Bendegúz, és akkora szemeket meresztett, hogy a nap is visszacsillant bennük. – Te aztán nem mindennapi bogár vagy! Mi járatban errefelé, Szárnyas Barátom? A rovar leszállt...

Erdős Sándor Harmatka és a Pitypangszív Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy apró, harmatcseppnyi tündérlány, akit úgy hívtak: Harmatka. Nem azért, mert ő volt a legkisebb a tündérek között — bár igaz, hogy egy szöcske is magasabb volt nála —, hanem mert reggelente, amikor a Nap első sugarai átsuhantak a levelek között, mindig őt lehetett először látni, amint harmatcseppekkel díszített kalapjában üldögélt a legnagyobb pitypang alatt, és épp a világ legapróbb szellőjével beszélgetett. Harmatka kalapja nem is volt akármilyen! Egy zsenge, zöld levélből hajlott, csúcsán kis spirálban kunkorodott, mint egy kacagó indavirág, és mindig tele volt harmatcseppekkel, amik csilingelve táncoltak rajta, ha nevetett. És Harmatka sokat nevetett. Mert hát hogyan is ne nevetett volna, amikor a harmatos rét minden reggel új mesét hozott? Volt ott ezerféle pillangó, százféle fűzfaálom, és egy bizonyos Pitypang, akit — csodák csodájára — nem fújt el soha senki. — Jó reggelt, Pitypangszív! — köszönt...