Erdős Sándor
Csipirike és a Nagy Reggeli Kócoskatasztrófa
Volt egyszer egy kis alföldi udvar, ahol a tyúkok rendben kapirgáltak, a kakasok daloltak, és minden nap úgy kezdődött, mint az előző.
Egészen addig a nevezetes reggelig, amikor Csipirike, a baromfiudvar legműveltebb tyúkja – legalábbis szerinte – előbújt a tyúkólból.
Na most, Csipirike nem volt akárki! Ő írni, olvasni és szundikálni is kiválóan tudott, de ez utóbbit messze a legjobban. A többiek szerint világéletében álomszuszék volt, ő viszont azt hangoztatta, hogy „a pihenés is tudomány, gyerekek!”
Ám azon a bizonyos reggelen…
Nos, kócosabb volt, mint a huzat hátsó szele.
A tollai összevissza álltak, mintha a huzat és a villanyborona egyszerre próbálta volna megfésülni. A szemei alatt akkora karikák díszelegtek, hogy a kacsák azt hitték, új úszógumikat hoztak a boltban. A csőre pedig úgy lekonyult, mint egy kiflibe harapott óvodás bánata.
A baromfiudvar népe döbbenten hápogott, kotkodácsolt, röfögött és bégett egyszerre.
– Jaj, Csipirike, veled meg mi történt? – kérdezte Töhötöm, a disznó, aki mindig ott bukkant fel, ahol kajára vagy pletykára számíthatott.
Csipirike sóhajtott egy nagyot.
– Ne is kérdezzétek! – mondta. – Azt álmodtam, hogy egész éjjel üldözött engem egy óriási kukoricahegy, és amikor már majdnem utolért, felébredtem… de sajnos még mindig fáradt vagyok! És azt hiszem, a hajam… izé… a tollam is bennragadt az álom és az ébredés között.
A többiek összenéztek.
A kakas, Rezső, aki minden kérdésre azt hitte, hogy ő a megoldás, kihúzta magát.
– Egy jó kukorékolás mindig helyreráz bárkit! Engedd meg, hogy…
És mielőtt bárki tiltakozhatott volna, felháborító hangerővel kukorékolt.
Csipirike hátratántorodott.
– Rezső, ez engem nem rázott helyre, csak majdnem kiütötte a reggelimet!
Mire a kacsák azt mondták, hogy szerintük egy jó alvás lenne a megoldás. A libák szerint inkább egy fürdő. A juhok fodrászt javasoltak, a tehén pedig azt, hogy Csipirike igyon egy bögre meleg tejet — ami különös volt, mert ő maga éppen ilyeneket termelt.
Végül megszólalt Pödröny, az udvar bölcse, aki amolyan tyúkfilozófus volt.
– Kedves Csipirike, szerintem ez nem betegség, nem is átok. Egyszerűen csak… rossz napod van. Ilyen mindenkivel előfordul. Még velem is, pedig én vagyok a legjobb magyarázó ebben az udvarban.
Csipirike megvakarta a fejét — ami hiba volt, mert a tollai még cifrábban álltak tőle.
– Azt hiszem… igazad van – mondta. – Akkor ma pihenőnapot tartok. Kócoskatasztrófa Napját! Éljen!
És bizony a baromfiudvar, ahol eddig minden nap ugyanolyan volt, aznap valahogy több nevetéstől volt hangos. A többiek Csipirike példáján felbátorodva levették a vállukról a „mindig rendben kell kinézni” terhét. Volt ott kusza toll, bokrosodó bajusz, elfordult fejfedő, és egy helyen még a tyúkól tetején ülő kotkodácsoló terítő is félrecsúszott.
Aznap mindenki rájött, hogy néha a legjobb rendetlenség az, amit nem is akartak elrendezni.
És Csipirike?
Este újra lefeküdt aludni.
Reggel pedig kisimult tollakkal, üde csőrtartással és ragyogó szemmel ébredt.
– Lám – mondta elégedetten –, egy jó alvás csodákra képes!
A kócoskatasztrófából pedig legenda lett, amit azóta is mesélnek a pipék a fészekben.
Itt a vége, fuss el véle – vagy ha fáradt vagy, inkább pihenj egyet, mint Csipirike!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése