Az öreg suszter esete a szegény kisfiúval

Az öreg suszter esete a szegény kisfiúval

        Egyszer, talán nem is olyan régen, egy aprócska városka szélén, ahol a házaknak lelke volt, és a kéményekből felszálló füst meséket vitt az égbe, élt egy öreg suszter. Műhelye kicsi volt, de meleg, mintha maga a szeretet lakna benne. A falakon régi cipők lógtak, megkopott emlékekkel, és az ablakban mindig égett egy kis lámpa, ami úgy derengett a sötétben, mint egy jóságos szív fénye.

       Az öreg nem volt gazdag ember, de amit mások pénzben mértek, ő azt a jóságában találta meg. Egy téli estén, mikor a hópelyhek lassan ereszkedtek alá, mintha az ég könnyeit hintette volna, egy sovány kisfiú toporgott az ajtaja előtt. Ruhája szakadt volt, cipője szinte semmi, a lábujjai kilógtak belőle, és a hideg úgy mart belé, mint ezer apró tű.

        Az öreg felemelte fejét a munkából, és amikor megpillantotta a gyermeket, azonnal félretette a szerszámait. Nem kérdezett semmit, nem firtatta, ki ő, honnan jött, kinyitotta az ajtót, és halkan annyit mondott:

– Gyere be, fiam, és melegedjél meg egy kicsit.

 A fiú szinte vacogva, reszketve lépett be az ajtón. A meleg levegő párát csalt a könnyes szemébe, és ahogy a kályha pattogott, mintha a világ egy pillanatra elfelejtette volna a hideget. Az öreg  forró teát adott neki, és mikor látta, hogy a gyermek lába kékeslila a hidegtől, elővett egy régi, de jó erős, bélelt cipőt. Nagy szakértelemmel megtisztogatta, megjavította, és a fiú lábára húzta.

– Nem új, a cipő, de szívből adom, mondta. A fiú meghatódott, nem szólt semmit, csak könnyein át suttogta:

– Ezt a jóságát soha nem felejtem el a bácsinak.

Az öreg suszter elmosolyodott.

– Ne nekem köszönd, fiam. Hallgass mindig a szívedre. Az megmutatja majd, merre van az út, még akkor is, ha a világ elfordult tőled és némán áll körülötted.

        A napok gyorsan teltek, és a tél tavaszba fordult. A fiú néha visszajárt, segített a suszternek söpörni az udvart a lehull falevelektől. Fát vágott, és lassan megtanult, cipőt foltozni, javítani. Az öreg lassan, de biztosan tanította, nemcsak a mesterségre, hanem az életre is.

– Látod, fiam – mondta egyszer, miközben egy cipő talpát illesztette helyére –, a jó szó olyan, mint ez a varrás, összeköti azt, ami elszakadt.

       Teltek, múltak az évek, Az öreg suszter keze elgyengült, szeme elhomályosult. Egy este leült a kisfiú, immár fiatalember mellé, és csendesen megszólalt:

– Eljött az idő, hogy a kalapács a cipész ár a tiéd legyen. Én már nem bírom a munkát soká, de soha. ne feledd, minden cipő mögött egy dolgos ember van, és minden emberben ott van egy szív, ami néha csak arra vár, hogy valaki a dobbanását meghallja.

        Egyik nap, a műhely ajtaja zárva maradt. A városka lakói megálltak előtte, mintha valami különös csend ereszkedett volna le a Sajóvölgyi kisvárosra. Az öreg elment csendben, de a kislámpa az ablakban még sokáig világított, majd végleg elhalványult.

Tavaszra azonban, újra fény gyúlt a kis műhelyben. A fiatal férfi, az egykori szegény kisfiúból lett suszter, kinyitotta a műhely ajtaját. 

        Esténként, amikor a kisváros fényei pislákoltak, a Fürdő úti cipészműhelyből halk kopogás hallatszott.

Nem csupán a kalapácsé volt az, hanem a fiatal és az öreg szívének közös dobbanása.

Tamás István -1972-