Erdős Sándor
Harmatka és a Pitypangszív
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy apró, harmatcseppnyi tündérlány, akit úgy hívtak: Harmatka. Nem azért, mert ő volt a legkisebb a tündérek között — bár igaz, hogy egy szöcske is magasabb volt nála —, hanem mert reggelente, amikor a Nap első sugarai átsuhantak a levelek között, mindig őt lehetett először látni, amint harmatcseppekkel díszített kalapjában üldögélt a legnagyobb pitypang alatt, és épp a világ legapróbb szellőjével beszélgetett.
Harmatka kalapja nem is volt akármilyen! Egy zsenge, zöld levélből hajlott, csúcsán kis spirálban kunkorodott, mint egy kacagó indavirág, és mindig tele volt harmatcseppekkel, amik csilingelve táncoltak rajta, ha nevetett. És Harmatka sokat nevetett.
Mert hát hogyan is ne nevetett volna, amikor a harmatos rét minden reggel új mesét hozott? Volt ott ezerféle pillangó, százféle fűzfaálom, és egy bizonyos Pitypang, akit — csodák csodájára — nem fújt el soha senki.
— Jó reggelt, Pitypangszív! — köszöntötte minden hajnalban Harmatka.
— Jó reggelt, Harmatka! — felelte a Pitypang, és szirmai meg-megremegtek, mintha csak mosolygott volna.
De egy reggel a rét furcsán hallgatag volt. A harmat mintha félve csillogott volna, a bogarak nem daloltak, és a szél is csak suttogott. Harmatka körülnézett, és észrevette, hogy Pitypangszív bánatosan lehajtotta a fejét.
— Mi történt? — kérdezte riadtan.
— A Szél... el fog vinni... — rebegte Pitypangszív. — Azt mondta, ideje, hogy a magjaim útra keljenek. De én nem akarom elhagyni ezt a rétet. Nem akarom, hogy elvigyen.
Harmatka megsajnálta barátját. Szívében apró cseppekben gyűlt össze az aggodalom, mint a harmat a fűszál hegyén.
— Ne félj — mondta halkan. — Majd én beszélek a Széllel.
És elindult.
Nem is tudta, merre kell menni, de hiszen az ilyen dolgokban a tündéreknek mindig segít a természet. A fűszálak meghajoltak előtte, a méhek zümmögve mutatták az utat, és a Nap egy apró fényfoltot küldött elé, mint egy aranyszívű iránytűt.
A Szél barlangja a Rét Peremén volt, ott, ahol a világ már csak kékes köd és madárdal. Amikor Harmatka odaért, a barlang szája sötéten ásított, és belül mély, morgó zúgás hallatszott.
— Szél úr, itt vagy? — szólt be félénken.
A barlangból fuvallat csapott ki, és egy mély hang felelt:
— Ki zavarja álmomat ilyen kora reggel?
— Én vagyok az, Harmatka, a harmattündér a rétről. Azért jöttem, hogy kérjek valamit.
A Szél morajlott egyet, mint amikor egy felhő bosszankodik az égen.
— Mindenki kér valamit. Te mit akarsz?
— Kérlek, ne vidd el a Pitypangszívet. Ő még nem kész a búcsúra.
A Szél elcsendesedett. Sokáig nem szólt semmit, csak zúgott egy kicsit magában.
— Nem én döntöm ezt el — mondta végül. — A pitypang magjai tudják, mikor kell útra kelni. Ez a világ rendje.
Harmatka lehajtotta a fejét. Már éppen fordult volna vissza, amikor a Szél halkan hozzátette:
— De... talán te segíthetsz neki abban, hogy ne féljen az úttól.
Ez elég volt Harmatkának. Visszaszökdécselt a rétre, ahol Pitypangszív már majdnem elszunnyadt a bánattól.
— Pitypangszív, hallgass rám — mondta a tündér komolyan, de mosolyogva. — Az utazás nem a búcsúról szól, hanem a találkozásról. A magjaid új rétekre mennek, ahol majd más tündérek vigyáznak rájuk. Te nem tűnsz el — csak szétosztod magadból a fényt.
A Pitypang halkan sóhajtott.
— De mi lesz veled, Harmatka?
A tündér felnevetett.
— Én minden reggel veled leszek. Ha esik, a harmatban; ha süt a Nap, a szélben. És ha valaki egy új pitypangra fúj, hát én majd ott leszek, és megsúgom neki a neved.
Ekkor megérkezett a Szél. Gyengéden körbelibbent, mintha maga is elérzékenyült volna. A Pitypang magjai megcsillantak a fényben, aztán lassan felemelkedtek a levegőbe.
Harmatka nézte, ahogy szállnak, mint apró csillagok az ég felé. Nem sírt — csak mosolygott, és a kalapján táncoló harmatcseppek is vele nevettek.
És azóta is, ha hajnalban a rétre mész, s a szemed elé repül egy pitypangmag, hallhatod, ahogy a Szél suttog:
— Harmatka üdvözöl...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése