Ugrás a fő tartalomra

Erdős Sándor - Harmatka és Pitypangszív

Erdős Sándor

Harmatka és a Pitypangszív


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy apró, harmatcseppnyi tündérlány, akit úgy hívtak: Harmatka. Nem azért, mert ő volt a legkisebb a tündérek között — bár igaz, hogy egy szöcske is magasabb volt nála —, hanem mert reggelente, amikor a Nap első sugarai átsuhantak a levelek között, mindig őt lehetett először látni, amint harmatcseppekkel díszített kalapjában üldögélt a legnagyobb pitypang alatt, és épp a világ legapróbb szellőjével beszélgetett.

Harmatka kalapja nem is volt akármilyen! Egy zsenge, zöld levélből hajlott, csúcsán kis spirálban kunkorodott, mint egy kacagó indavirág, és mindig tele volt harmatcseppekkel, amik csilingelve táncoltak rajta, ha nevetett. És Harmatka sokat nevetett.

Mert hát hogyan is ne nevetett volna, amikor a harmatos rét minden reggel új mesét hozott? Volt ott ezerféle pillangó, százféle fűzfaálom, és egy bizonyos Pitypang, akit — csodák csodájára — nem fújt el soha senki.

— Jó reggelt, Pitypangszív! — köszöntötte minden hajnalban Harmatka.

— Jó reggelt, Harmatka! — felelte a Pitypang, és szirmai meg-megremegtek, mintha csak mosolygott volna.

De egy reggel a rét furcsán hallgatag volt. A harmat mintha félve csillogott volna, a bogarak nem daloltak, és a szél is csak suttogott. Harmatka körülnézett, és észrevette, hogy Pitypangszív bánatosan lehajtotta a fejét.

— Mi történt? — kérdezte riadtan.

— A Szél... el fog vinni... — rebegte Pitypangszív. — Azt mondta, ideje, hogy a magjaim útra keljenek. De én nem akarom elhagyni ezt a rétet. Nem akarom, hogy elvigyen.

Harmatka megsajnálta barátját. Szívében apró cseppekben gyűlt össze az aggodalom, mint a harmat a fűszál hegyén.

— Ne félj — mondta halkan. — Majd én beszélek a Széllel.

És elindult.

Nem is tudta, merre kell menni, de hiszen az ilyen dolgokban a tündéreknek mindig segít a természet. A fűszálak meghajoltak előtte, a méhek zümmögve mutatták az utat, és a Nap egy apró fényfoltot küldött elé, mint egy aranyszívű iránytűt.

A Szél barlangja a Rét Peremén volt, ott, ahol a világ már csak kékes köd és madárdal. Amikor Harmatka odaért, a barlang szája sötéten ásított, és belül mély, morgó zúgás hallatszott.

— Szél úr, itt vagy? — szólt be félénken.

A barlangból fuvallat csapott ki, és egy mély hang felelt:

— Ki zavarja álmomat ilyen kora reggel?

— Én vagyok az, Harmatka, a harmattündér a rétről. Azért jöttem, hogy kérjek valamit.

A Szél morajlott egyet, mint amikor egy felhő bosszankodik az égen.

— Mindenki kér valamit. Te mit akarsz?

— Kérlek, ne vidd el a Pitypangszívet. Ő még nem kész a búcsúra.

A Szél elcsendesedett. Sokáig nem szólt semmit, csak zúgott egy kicsit magában.

— Nem én döntöm ezt el — mondta végül. — A pitypang magjai tudják, mikor kell útra kelni. Ez a világ rendje.

Harmatka lehajtotta a fejét. Már éppen fordult volna vissza, amikor a Szél halkan hozzátette:

— De... talán te segíthetsz neki abban, hogy ne féljen az úttól.

Ez elég volt Harmatkának. Visszaszökdécselt a rétre, ahol Pitypangszív már majdnem elszunnyadt a bánattól.

— Pitypangszív, hallgass rám — mondta a tündér komolyan, de mosolyogva. — Az utazás nem a búcsúról szól, hanem a találkozásról. A magjaid új rétekre mennek, ahol majd más tündérek vigyáznak rájuk. Te nem tűnsz el — csak szétosztod magadból a fényt.

A Pitypang halkan sóhajtott.

— De mi lesz veled, Harmatka?

A tündér felnevetett.

— Én minden reggel veled leszek. Ha esik, a harmatban; ha süt a Nap, a szélben. És ha valaki egy új pitypangra fúj, hát én majd ott leszek, és megsúgom neki a neved.

Ekkor megérkezett a Szél. Gyengéden körbelibbent, mintha maga is elérzékenyült volna. A Pitypang magjai megcsillantak a fényben, aztán lassan felemelkedtek a levegőbe.

Harmatka nézte, ahogy szállnak, mint apró csillagok az ég felé. Nem sírt — csak mosolygott, és a kalapján táncoló harmatcseppek is vele nevettek.

És azóta is, ha hajnalban a rétre mész, s a szemed elé repül egy pitypangmag, hallhatod, ahogy a Szél suttog:

— Harmatka üdvözöl...




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Fodor Sándor: Csipike, a mesemondó

Fodor Sándor: Csipike, a mesemondó Mire feljött a telihold, vidám nevetéstől, jókedvtől zengett az egész erdő. A pisztrángok fel-felugráltak a vízből és bukfencet vetettek a levegőben. Kecskebéka pedig olyan táncba fogott a parton, mintha világéletében ezt tanulta volna. Szarvasbika előkelően kijelentette, hogy már az elején tudta, humbug az egész, de amikor azt hitte, nem látják, ő is nagyokat ugrott örömében. Vaddisznó bácsi is ünnepelt, csak Vadmalac búsult, amiért elmaradt az érdekes látnivaló. A méhek vidám zümmögéssel szedték le a viaszt a tartalékbejáratokról, Harkály mester pedig boldog volt, hogy mégsem kellett nádirigónak mennie. Hiába, az ő korában már nehéz új életet kezdeni, mégha nem is egészen idegen neki az új mesterség. Sünék jókedvűen indultak éjjeli műszakba. Amikor Bagoly doktor meghallotta a dolgot, akkorát nevetett, hogy még a szemüvegét is le kellett vennie. - Hiába - mondta -, nagy kópé ez a Csipike! Legboldogabb azonban az egész erdőben, sőt talán az egész föld...

Erdős Sándor : Tóbiás nyári kalandja

Erdős Sándor Tóbiás nyári kalandja Tóbiás a szürke egér elhagyta az otthonát. Nem törődött a hőséggel, csábította a világ. Nyár derekán, korán reggel, felpakolt a nagy útra. Egérlyukban rég heverő hátizsákját áttúrta. Volt abban mindenféle lom, nem is talált hasznosat. Pakolt bele fontos holmit: füstölt sajtból jó sokat. Nagy meleg volt, sütött  a nap. Szomjas is lett Tóbiás. Zsákjában nem volt víz, csak sajt. Stimmelt is a számadás. Közel, s távol sehol sincs víz. Nem volt, ami lehűtse. Árnyék sehol. Vége az lesz: pecsenye lesz belőle. Elterült a tűző napon, letaglózta a hőség. Tűztek rá a napsugarak, úgy érezte, hogy megég. Ám valami eltakarta előle a nap fényét. Bagoly nézte a magasból, a fene az ízlését. Nagyon álmosan, fáradtan repült erre távólról. Késve tartott hazafelé éjszakai műszakból. Tóbiás nagyon megijedt. Jó lenne most eltűnni. Hiszen ez a rusnya bagoly egeret szokott enni. Meg is látta kis Tóbiást, nagyon jó volt a szeme. Kiszáradt jószág fekszik lent, nem egérnek t...

Erdős Sándor:A bátor nyúl ( Vers )

Erdős Sándor A bátor nyúl Erdő hőse a bátor nyúl nem vett még részt harcokban, kidüllesztett mellel sétál mindig csak az árnyékben. Rettegik őt az erdőben, félnek tőle oly nagyon. Messziről elkerülik hát, éjjelen és nappalon. Pedig a nyúl elég vézna nem éppen egy atléta, persze mellette megy medve rávetül az árnyéka. Ha nem lenne ott a medve bajba lenne a hős nyúl. Azon nyomban kiderülne, ő csak egy gyáva ficsúr.