Erdős Sándor - Bendegúz, a bátor gekkó és a szárnyas barát

Erdős Sándor

Bendegúz, a bátor gekkó és a szárnyas barát

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró, tarka gekkó, akit Bendegúznak hívtak. Nem véletlenül kapta ezt a nevet: minden mozdulata pattogott, mint a frissen pattant kukorica, és minden szava úgy csilingelt, mint a nyári délelőtti harangszó.

Bendegúz egy napsütötte vályogfalon lakott, ahol a festékfoltok színes foltjai között úgy érezte magát, mintha egy nagy, vidám festményen élne. Minden nap új szín, új kaland, új bogár várt rá. Mert hát mit ér az élet, ha az ember—vagyis gekkó—nem mászik ki a saját árnyékából?

Egy verőfényes napon, mikor a szél éppen narancsszínű porral fújta tele a vidéket, Bendegúz észrevette, hogy egy különös rovar verdes a feje fölött. Egy hosszú lábú, zöld szárnyú, kissé ügyetlen, de nagyon lelkes légyféle volt.

– Hohó! – szólt Bendegúz, és akkora szemeket meresztett, hogy a nap is visszacsillant bennük. – Te aztán nem mindennapi bogár vagy! Mi járatban errefelé, Szárnyas Barátom?

A rovar leszállt a fejére, és kissé fáradtan megszólalt:

– Én bizony utazó vagyok, kérem szépen. A nevem... nos, lehetne Zümi, de az már foglalt, lehetne Szúnyó, de az sem tetszik. Talán maradjunk abban, hogy én vagyok Szárnyas Ábel, az Ég Bolyongója!

Bendegúz tapsolt apró ujjaival.

– Micsoda név! Szárnyas Ábel! Olyan, mint egy mesehős, aki legalább három hegyen és két felhőn repült már át!

– Kettőn biztos, – bólogatott Ábel. – De az egyik esőfelhő volt, és hát... nem volt jó vége. Azóta inkább szárazon maradok.

Nevettek. A fal visszhangzott, a festékpöttyök is vidámabbnak tűntek.

De aztán Bendegúz elkomorodott.

– Hallottad, Ábel, hogy a Szomszéd Falról eltűntek a hangyák? – kérdezte súgva. – Reggel még ott meneteltek, délre meg... puff, sehol semmi!

Ábel megborzongott. – Talán elköltöztek?

– A hangyák nem költöznek, csak ha baj van – mondta Bendegúz bölcsen. – Ki kell derítenünk, mi történt velük.

És ezzel kezdetét vette a nagy nyomozás.

Először is, Bendegúz leereszkedett a fal aljára, ahol a repedések között rejtett járatok húzódtak. Ábel a fején ült, mint egy pilótasapka, és onnan adta a tanácsokat:

– Jobbra! Most balra! Óvatosan a pókhálóval!

Egy régi, poros doboz mögött megtalálták a hangyák elhagyott ösvényét. A nyomok aprók voltak, de Bendegúznak elég volt egyetlen csillanás a porban, hogy tudja: jó helyen járnak.

Egyszer csak halk sírást hallottak. Egy magányos hangya üldögélt egy morzsa mellett, és keservesen törölgette a szemét.

– Mi történt, kis barátom? – kérdezte Bendegúz.

– A... a Hangyakirálynőt elrabolták! – szipogta a hangya. – Egy gonosz pók, Pókhír Pál, elvitte a hálójába!

Ábel csapott egyet a szárnyával. – Ez rettenetes!

– Rettenetes, de nem reménytelen – felelte Bendegúz. – Mert itt van Bendegúz, a bátor gekkó, és Szárnyas Ábel, az Ég Bolyongója!

Elindultak hát a pókháló rengetege felé. A fal árnyékos részein a por sűrűbben ült meg, és a levegőben furcsa, nyúlós illat terjengett. Egyre több elszáradt rovarhéj lógott a fonalak között.

– Ez bizony Pál birodalma – suttogta Ábel. – Érzem a veszélyt a szárnyamban.

– Én meg a lábujjamban – felelte Bendegúz, és bátran továbbkúszott.

Egy pillanattal később egy mély hang zendült fel.

– Ki mer az én hálómhoz közelíteni?

Pókhír Pál hatalmas volt és szőrös, mintha egy felborzolt ecset elevenedett volna meg.

– Én vagyok Bendegúz, a gekkó, aki nem fél a fonalaktól! – mondta Bendegúz, és bár a hangja kicsit remegett, a szeme határozottan csillogott. – Engedd el a Hangyakirálynőt!

– Hahaha! – nevetett Pál. – És miért tenném? Ő főz nekem teát, és minden este mesét mond!

– Mesét? – kérdezte Ábel. – De hát a mesét szabadon kell mesélni!

Pál elgondolkodott.

– Szabadon?

– Igen – bólintott Bendegúz. – A mese olyan, mint a szél: ha bezárod, elalszik benne a varázs.

A pók hallgatott, majd sóhajtott.

– Én csak... egyedül voltam – mondta halkan. – Senki nem látogat meg, senki nem kérdezi, hogy vagyok.

Bendegúz ekkor odasétált hozzá.

– Tudod mit, Pál? Gyere velünk! Legyél a mi mesemondónk. Minden este tartunk falunyi gyűlést, és te elmondhatod, amit csak akarsz.

Pál szemei felcsillantak.

– Tényleg jöhetek?

– Természetesen! – rikkantotta Ábel. – De előbb engedd el a királynőt.

És így is lett. A Hangyakirálynő kiszabadult, a pókhálókat leszedték, és Bendegúz új barátra lelt.

Attól a naptól kezdve a fal nemcsak színes, hanem hangos is lett. Minden este, mikor a nap lebukott a tető mögé, Bendegúz, Ábel, Pál és az összes hangya összegyűlt. A pók elmesélte kalandjait, Ábel zenélt a szárnyaival, Bendegúz pedig mindig talált egy új történetet a fal repedéseiben.

És ha valaki arra járt, biztosan hallhatta, ahogy a kis gekkó nevetve mondja:

– Lám, még egy pókból is lehet jó barát, ha adunk neki egy kis mesét és sok-sok nevetést!

Mert hát, ahogy Bendegúz mindig mondta:

„A világ nem más, mint egy nagy, színes fal – rajtunk múlik, milyen mesét festünk rá.”