Erdős Sándor - A téli erdő csöndje

Erdős Sándor

A téli erdő csöndje

A téli erdő csöndjének nevezte mindenki azt a helyet, de volt benne valami, amit csak az értett igazán, aki be is merészkedett a hóval lehelt fák közé. A kislány – akit most nevezzünk Linának – jól ismerte ezt a csöndet. Nem volt benne félelem, sem hideg magány; inkább olyan volt, mint amikor valaki halkan figyel, s csak arra vár, hogy elmerd mondani a gondolatod.

Ezen a különösen fagyos reggelen Lina meleg télikabátban baktatott a havas ösvényen, nyomában apró, rövid lábú barátja, Poff, a kíváncsi kis kutya, aki minden karácsony táján rénszarvas-agancsot hordott a feje búbján – mert úgy érezte, így sokkal könnyebben találhat majd csodát.

– Tudod, Poff – mondta Lina, miközben a fák közé nézett –, azt hiszem, ma történni fog valami különös.

A kutya bizakodva csóválta rövid farkát. Talán még meg is értette, hiszen a levegőben valóban volt valami megmagyarázhatatlan izgalom, akár egy kedves titok első suttogása.

Ahogy beljebb léptek az erdőbe, a fák egyszer csak lágyan megrezdültek, mintha hóval borított ágaikkal köszöntötték volna a két vándort. A napfény szelíd arannyá vált, áttörve a jégkristályokon, s minden egyes sugár mintha apró harangszót csilingelt volna.

Lina megállt.

Előtte a hó hirtelen világítani kezdett, mintha az erdő talpa alatt ősi emlékek keltek volna életre. A fényből lassan alak bontakozott ki: egy törékeny, fehér ruhájú kis lény, akinek köpenyét olyan vékony dér hímzett, amit csak a tél szíve tud szőni.

– Én vagyok a Tél Apró Asszonya – szólalt meg csengő hangon. – Őrzöm az erdő csendjét és a hópihe-álmokat. Látom, te nem félelemmel, hanem szívvel léptél közénk.

Lina kíváncsian biccentett.

Poff bátor morgással közéjük lépett, mintha azt üzené: „Én is szívvel jöttem!”

A kis asszony elmosolyodott.

– Van valami, amit csak egy olyan gyermek érthet meg, aki még hisz a csodákban – mondta. – A tél nem a hidegé, hanem azé, aki a fényt keresi benne.

Ezzel kezét felemelte, és az erdő egyszerre fénylő mesévé változott: a fák törzsén apró jégmanók kopogtattak, a hókupacokból mosolygó hófiókák bújtak elő, s a szél puha dallamot játszott, mintha a természet mind jókedvében táncolna.

Lina a szívéhez szorította kezét.

– Milyen csodálatos! – suttogta.

– Csak addig tart – felelte a Tél Apró Asszonya –, amíg hiszel benne. Aki egyszer meglátta, annak mindig ott marad a szívében. És ha valaha magányos lennél, csak idézd fel ezt a fényt… és mi újra itt leszünk.

Poff vidám ugatással ugrált a fények között, s az asszony még egyszer rámosolygott a két utazóra. A következő pillanatban a fények elhalványultak, s az erdő újra a maga csendes, hófödte szépségében állt.

Lina egy pillanatig még nézett maga elé, aztán lehajolt Poffhoz.

– Látod, nem tévedtem – mondta. – Ma valóban történt valami különös.

A kutya helyeslően csóválta a farkát, s együtt indultak tovább az ösvényen, amelyen már nemcsak lábnyomaik, hanem egy apró téli csoda emléke is velük tartott.

S hogy minden igaz volt-e belőle?

Talán igen, talán nem.

De aki télen járt már a csendes erdőben, tudja: a hó alatt mindig lapul egy mesényi fény.

És néha elég egy bátor kislány, egy vidám kutya – meg egy kis hit –, hogy láthatóvá váljon.