Erdős Sándor
A magányos hópihe
Sötét hófelhőnek szélén
ült egy apró hópihe,
kíváncsién nézelődött
ellátott jó messzire.
Ó, de szép ott lent a vidék,
szépek hegyek és folyók.
Lombja vesztett erdők fáin
gubbasztanak a rigók.
De jó lenne ott lent lenni
bámulni a kék eget,
Felnézni a hegytetőre
látni büszke bérceket.
Gondolatot tett követte,
nem tűnődik hát sokat.
Csiklandozza felhő hasát,
így a felhő jót mulat.
Kacagástól megrázkódik,
a hópihe leesik.
Lassan-lassan hullik alá,
le is ér tán reggelig.
Új nap virrad, kacag az ősz,
meglátva a hópihét,
Ahogy falevél öleli,
mint egyetlen ékszerét.
– Korán jöttél –
mondja az ősz.
– Nem jött még el az
időd.
– Télig akár
elolvadhatsz,
kétséges így a jövőd!
Szomorú lett a hópihe,
hogyha tudna sírna tán.
A felhőbe vissza nem jut,
nem segíthet önmagán.
Vigasztalja a falevél:
– Ne félj, segítek
neked!
– Eltakarlak napfény
elől,
nem fog folyni a leved.
Betakarta, meg is óvta
együtt várták a telet,
míg el nem hagyták a társai
a hízott hófelleget.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése