Erdős Sándor
A mérges kígyó
Dzsungel mélyén hűs fák alatt
puffogott a vipera:
– Megint zajong a sok állat.
Unja ezt állatira.
Ő mindig éjjel vadászik,
nappal pihenni szeret.
Mikor szemeit lehunyja
nem bírja a neszeket.
– Itt is hagyom én a dzsungelt,
elmegyek én messzire.
Sokat nem is tétovázott
el is indult izibe.
Nemsokára meglátta a
nagy sivatag peremét,
hogyha neki olyan volna
itt rakná le fenekét.
Itt nem cserreg a sok madár,
nem bőgnek a majmok sem.
Bekúszik a homok alá
a csendben majd megpihen.
Úgy is tett a mérges kígyó,
be is vágta a szunyát.
Sivatag homokja lepi,
a fene a gusztusát.
Hamarosan szeme nyílik,
nem is aludt ő sokat.
Borzasztóan hiányolja
a megszokott hangokat.
Forgolódott, tekergődzött,
ám az álom elmaradt.
Újra méreg lepte el őt
a kis kígyó kifakadt:
– Inkább visszakúszok oda,
ahol hallok hangokat.
Mindörökre megtanulta
jobb hogyha otthon marad.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése