Aranyosi Ervin: ÖREGAPÓ KARÁCSONYA

Aranyosi Ervin: 

ÖREGAPÓ KARÁCSONYA 

Fenn a hegyen, kis házában

éldegélt egy remete.

Magányos volt, – kérdezhetnéd –

vajon boldog lehet-e?

Egyszer, régen elmenekült,

elvesztette a hitét.

Nem hitte, hogy élő ember,

visszaadja neki még…

Fenn a hegyen nagy hó hullott,

hófehér lett a világ.

A közeli falucskában

bezárták az iskolát.

A gyerekek öröméhez

megvolt minden, ami jó.

Szabadidő, jó barátok,

és vastag hó takaró.

Egy kis csoport, egy fél osztály,

kirándulást tervezett.

Úgy döntöttek, társaikkal

megmásszák a nagy hegyet.

Hátizsákjuk élelemmel,

szívük jó kedvvel teli.

Hívta őket a nagy kaland,

– ki keresi, megleli.

Ahogy mentek, fel a hegyre,

egész végig nóta szólt,

Útjuk közben víg dalukra,

varjú, szarka válaszolt.

Néha láttak őzikéket,

mókus szaladt fenn a fán.

– Futás haza az odúdba,

meg ne fázzál kiskomám!

Nagy vidáman meneteltek,

a délelőtt elszaladt.

Visszanéztek falujukra,

s nem láttak már házakat.

Hegy tetején, az út végén,

havas tisztás terült el.

Körülöttük már a világ

szép karácsonyt ünnepel.

Kezdődhetett hát a játék,

ketté oszlott a csapat.

Hócsatához, hógolyókat

gyúrni, – ez a feladat.

Hósáncokat építeni,

ami megvéd, s jó magas.

Ha rád támad az ellenfél,

ne te legyél majd havas.

Erdőszélén, kicsi házban

öregapó csak morog.

Csoda csendjét megzavarta,

az a vidám tíz torok.

Zsörtölődik, hogy a világ,

mért nem hagyja élni őt,

miért küldte ide ezt a

tíz kis hangos lókötőt?

Közben kint a játszótársak,

készek már a csatára,

jókedvüknek, örömüknek

talán nincs is határa.

Az egyik csapat máris támad,

a másik meg fogadja,

Célba talál pár hógolyó,

de nincsen, aki feladja.

Kergetőznek, dobálóznak,

száraz egyik sem marad.

Arcuk piros a hidegtől,

– hólé hűti a nyakat.

Minden egyes találatuk

nevetésre ingerel.

– Ha eltalálsz, jó ha tudod,

szárazon nem viszed el!

A víg kedvük szerte árad,

mint nyáron a nagy folyó.

Néha nyitott szájat talál

az eltévedt hógolyó.

Egyik csapat sem tud győzni,

a másik sem adja fel.

Elfáradtak, megéheztek,

s ha ez így van, – enni kell!

Csuda jó volt ez a játék,

szívük vígan zakatol.

De jó lenne most leülni,

melegedni valahol.

És ahogy így körülnéznek,

meglátnak egy házikót,

düledező, rogyadozó,

kívül-belül csupa folt.

Kéményéből lenge füst száll,

s ahol füst, ott tűz lobog!

– Kopogjunk be, tán beenged,

– s az ajtón tíz kéz kopog.

– Mit akartok? – Szól az apó!

nektek nincs itt helyetek!

– Szeretnénk átmelegedni!

– suttogják a gyerekek.

Morgolódik a vénember,

– nem tud nemet mondani.

Elfordul a kulcs a zárban,

– nyikorgását hallani.

Kitárul a kopott ajtó,

belépnek a gyerekek.

A sarokban öreg macska

fújásával fenyeget.

– Üljetek le! Le a földre,

száradjon a ruhátok!

De csak csendben, mert a zsivaj

füleimnek nagy átok.

Hátizsákból előkerül

minden féle jó falat.

Kínálják a cirmos macskát,

ki nem fúj már, nem harap.

Megkínálják öregapót,

– mondják – hoztak eleget!

Ám az öreg tovább morgott,

nem ivott és nem evett.

Két szeme a tűzbe bámult,

tán a múltban révedt el,

fáradt szíve birkózott még

a magányos élettel.

Lángok színezték az arcát,

figyelték a gyerekek.

Marci szeme fel-felcsillant,

tán ismerős lehetett?

– Valakire emlékeztet,

de kire is, nem tudom,

hol is láttam ezt az arcot,

kitalálom az úton.

A kis ruhák megszáradtak,

indulniuk kell haza,

előbb érnek a faluba,

mint a sötét éjszaka.

Egész úton hazafelé

Marci töri a fejét,

hol látta már öregapót,

de nem ugrik be a kép.

Aztán lassan eszébe jut,

hol látta az Öreg arcát,

emlékezett egy fényképre,

amin neki megmutatták.

Régi kép volt sok-sok éves

anyukája kis korából,

amelyik egy nénit, bácsit

és egy pici lányt ábrázol.

Az a kislány, – most már tudja:

ma már Marci édesanyja,

s mikor megnézi a képet,

szomorúan megsiratja.

Az a néni, nagyanyó volt,

aki elment, fel a mennybe,

nagyapó meg elbujdosott

fájdalmában – fel a hegyre.

Azóta él remeteként,

elkerülve a világot.

– Marci tudja, nagyapó volt,

a vén ember, akit látott.

És a szíve nagyot dobban,

szeretettel telecsordul:

Hogyan kéne gondoskodni,

mától kezdve nagyapóról?

Karácsonyra újra felmegy,

visz majd neki bejglit, fánkot,

megpróbálja hazacsalni,

– talán nem hiába jár ott.

És a tervet tett követte,

másnap indult, fel a hegyre.

Kicsi szíve reménnyel telt,

nagyapóra gondolt egyre.

Vitte azt a régi képet,

meg egy újat anyukáról,

a tavalyi karácsonyról,

s egyet az egész családról,

– ahonnan apó hiányzik,

a család így kicsit csonka.

Marci otthon megígérte,

hogy nagyapót hazahozza!

A jó öreg ellenkezett,

szégyellte a régi tettét,

hogy családját odahagyta,

s azt hitte már elfeledték.

Úgy fájt nagyanyó hiánya,

alig bírta elviselni.

Úgy hitte, ha egyedül lesz

gyorsan fog az idő telni.

Két szemében könnye csillog,

a reményt már rég feladta,

a meghívást Karácsonyra,

nagy nehezen elfogadta.

Szégyellte egy kicsit magát,

nem volt ünneplőruhája,

mégis elindultak haza,

nagyapó, s az unokája.

Hosszú út volt, meg-megálltak,

alig bírta fáradt teste,

mire a faluba értek,

rájuk köszöntött az este.

Odaértek a nagy házhoz,

az ablakban színes fények,

odabentről kihallatszott

egy szép karácsonyi ének.

Becsengettek, s nyílt az ajtó.

Marcit szülei már várták!

Meglátva az idős embert,

karjuk ölelésre tárták.

Anyu arcán mosoly ragyog,

örömkönny a két szemében.

Visszakapta édesapját,

ez az egy járt az eszében.

Bevitték az öreg „vándort”,

körülvették szeretettel,

ez a legszentebb ajándék,

amit kaphat élő ember.

Mennyből földre szállt egy angyal,

hegyről a nagyapó jött le.

Legyen minden nap Karácsony,

mától kezdve, mindörökre! 😇

Aranyosi Ervin © 2012-12-23. 

(Forrás: Aranyosi Ervin versei)

📸 Internet