Erdős Sándor - Csillagszárnyú Lina

Erdős Sándor

Csillagszárnyú Lina

A falu szélén állt egy roskatag, hideg ház, amelyet mintha a szél tartott volna egyben a meszes falak között. Ebben a házban élt Lina, a nagy szemű, halk szavú kislány. Mindig úgy járt, mintha a hópihe-kergette levegő nehezebb lenne a vállán, mint más gyereknek.

Mostohaszülei ridegek voltak. Nem emelték rá a kezüket, de a szavaik… azok néha jobban fájtak, mint bármilyen ütés. Lina mégis szelíd maradt; a rossz szó után is lehajtotta a fejét, és halkan csak annyit mondott:

— Majd holnap jobb lesz.

De a holnapok ritkán lettek jobbak.

Mégis volt valami, ami mindig melegítette a szívét: a csillagok. Amikor esténként kilopózott a ház mögé, felnézett az égre, és suttogott nekik.

— Ti értitek, ugye? — kérdezte.

A csillagok pedig mintha aprót pislantottak volna válaszul.

 Azon az évben különösen kegyetlen tél jött. A szél faggyal csípett, az udvart vastag hó borította, és a házban sem volt sok meleg. Szenteste napján a mostohaszülők zsörtölődve készülődtek, Lina pedig egy sarokban kuporgott, kabát nélkül, mert azt már kinőtte, újat pedig nem kapott.

Ahogy kinn leszállt az este, a kislány halkan odaszólt:

— Kimehetek megnézni a csillagokat? Csak egy percre…

— Menj — morrant rá a mostohaanyja. — De ne sokáig maradj!

Lina kilépett a hóba. A levegő csípett, de a csillagok világítottak, ragyogtak, mintha csak neki tették volna ünneplőbe az eget. Hosszasan nézte őket, míg a szíve lassan megtelt egy furcsa, boldog fájdalommal.

Ekkor történt.

A kislány szeme előtt az egyik csillag hirtelen megmozdult. Lebbbent, megnyúlt, és egy aranyló sugarat küldött felé. A fény a hópelyheket áttetsző ezüstszárnyakká varázsolta a levegőben, majd lassan, puhán Lina elé ereszkedett.

A kislány ijedten hátrált volna, de a fény halk, dallamos hangon szólt:

— Ne félj, Lina. Érted jöttem.

Lina szeme elkerekedett.

— Angyal vagy?

A fényben alak bontakozott ki: magas, ragyogó lény, akinek tekintete olyan meleg volt, mint a kandalló fénye — de annak, aki ismerte.

— Igen — mosolygott az angyal. — A te őrződ. És ma éjjel elvezetlek oda, ahol többé nem bánt senki, és ahol a szíved végre megpihenhet.

A kislány halkan kérdezte:

— Meghalok?

Az angyal lehajolt hozzá, és gyengéden megsimította.

— Nem. Átváltozol. Olyanná leszel, amilyen mindig is voltál belül: fénylélekké, szeretetté. És ha akarod… karácsonyi angyalkává.

Lina szeme megtelt könnyel.

De ezek már nem fájdalom-könnyek voltak.

— Szeretnék… segíteni másoknak — suttogta.

— Akkor gyere — felelte az angyal.

Az égi fény körülölelte őt, és Lina érezte, hogy minden hideg és minden szomorúság lecsúszik róla, mint a havat lerázza a madár a szárnyáról.

Amikor a fény eloszlott, a kislány már nem állt többé a hóban.

 Lina fehér, csillogó ruhát viselt, és hátán apró szárnyak rebbentek. A felhők fölött lebegett, és távol, nagyon távol egy kisded bölcsőjének fénye csillogott.

— Ott lakik a Jézuska — súgta az angyal. — Ő hívott téged közénk.

A kis angyalka elindult a fény felé. A bölcső körül sok angyal állt, mind szelíd mosollyal fogadták.

— Üdvözlünk, Lina — mondták. — Minden embernek szüksége van egy apró csillagszárnyú őrangyalra karácsonykor. Te leszel az egyik.

Lina arcára lassan mosoly ült.

Talán először életében olyan igazi, akadálytalan mosoly.

A mostohaszülei eközben észrevették, hogy a kislány nem jött vissza. Kimentek az udvarra, de csak a hó hullott csendesen, és valami különös melegség járta át a levegőt. A rideg ház azon az estén valamiért békés lett. A mostohaanya halkan sóhajtott:

— Mintha valaki… megbocsátott volna nekünk.

Talán Lina volt az. Talán az angyalaik suttogták.

Minden évben, Szenteste éjjelén egy csillag különösen erősen ragyog. A faluban sokan azt mondják: „Olyan, mintha mosolyogna!”

És valóban.

Az a csillag Lina.

Ő az a kis angyal, aki a magányos szívekhez odasuttogja:

„Ne félj. Szeretnek.”

Ő gyújtja fel a családok otthonában a láthatatlan gyertyát.

Ő hajol a gyerekek álmai fölé.

És ő az, akinek a szárnycsapásában ott van minden karácsony tiszta fénye.

Lina végre boldog.

Hiszen megtalálta azt, amit mindig keresett: a szeretetet,

ami örök, és soha többé nem veszhet el.